Kora délután kezdődtek a beszélgetések, nagyobb részben magyarul, és próbaképpen néha ivritül. Két itt tanuló egyetemista lány vette át az irányítást, illetve a Szohnut egyik embere. Tamással sikerélményünk volt, mert a többieknél hallhatóan sokkal több mindent értettünk az ivritből. Cionizmus, hazaszeret, Izrael múltja, jelene, bevándorlás lényege – kis agitáció – kettős állampolgárság előnye, identitás, kötelező katonaság fiuknak lányoknak, mit jelent zsidónak lenni, zsidóság ma. Dióhéjban.
Rengetegen voltunk, nagyobb részt Pestről, vidékiek, illetve határon túli magyarok, főleg fiatalok, pár idősebb házaspár. Sokan voltak olék, pontosabban ole hadas – új bevándorlók, de inkább turisták, akik nem igazán tudtunk mit kezdeni a Cionizmus, Herzl Tivadar, Bázeli konferencia szavakkal. Nem éreztük őket magunkénak. Pedig végig erről szolt az egész.
Mindenki kapott egy kis névtáblát, és egyenként be kellet mutatkoznunk. Véletlenül, egy pécsi lány mellé ültem le. Mondom véletlenül.
Salom – köszönt a Szohnutos.
Köszönt – tolmácsoltam a pécsi lánynak.
Túl hangosra sikeredett a fordításom – mindenki elkezdett röhögni.
Csak a Szohnutos nem.
Bemutatkoztam.
Adrienn – mondta a pécsi lány.
Végigbeszéltük az előadást, néha suttogva, hangosasan nevetve, zavarva a többieket, kuncogva, cinkosan – olyan furcsán, olyan jól.
Adrienn az öccsével jött, turisták voltak, otthon halasztott az egyetemen – bölcsészkarra járt. Jeruzsálem mellet, arab faluk közében volt a kibucuk. Kibuc Maale Hahamisa
Előadások után végre városnézés Jeruzsálemben, amit már mindenki nagy izgalommal várt Végig együtt kellet maradnunk, állandó fegyveres kísérőnk volt. Vigyáztak ránk.
Jaffa kapun át érkeztünk meg az Óvárosba. Ir haatika.
Adrienn jól ismerte az egyik egyetemista lányt, és mivel ő szinte naponta jár be Jeruzsálembe, úgy ahogy ismerte a várost, elkéredzkedtünk a csoporttól
- Nagyon vigyázzatok magatokra, kerüljétek a sikátorokat, ne álljatok le az arabokkal, ne a házak mellet, hanem inkább az úttesten haladjatok, soha ne maradjatok kettesben, ha baj van angolul és ne ivritül szóaljatok meg.
- egy óra múlva a siratófal előtt legyetek – szólt az intelem.
Jeruzsálem Óvárosában szinte minden percben zúg egy harang, vagy felhangzik egy müezzin kántálása imára hívva az arabokat. A három vallás súlyként telepszik rá a városra. Ettől van ez titokzatos hangulat, szinte érezhető az elmúlt kétezer év, mintha megelevenedne a történelem, a sok háború, a város többszöri elfoglalása és lerombolása.
Rengeteg ember az utcákon, örmény papok csoportja, apácák, zarándokok, fejfedős arabok és persze a sok turista, kecskék, szamarak a sikátorokban, szűk utcákon, csak úgy hömpölyög a tömeg.
Az arab negyedben az árusok kitelepülnek az utcára, minden ház, minden hajlat egy boltot takar. Harsogva, szól az arab zene, a férfiak kezében morzsoló, ujjuk elsárgult az állandó cigarettázástól, kisgyerekek, mocskos gatyában, koszosan kergetőznek.
Alkalmi árusok bóvlikkal, önjelölt kísérők, és a levakarhatatlan utcagyerekek, akik cigit vagy aprót kunyerálnak.
A Jaffa kaputól az örmény és az arab negyeden keresztül akartunk eljutni a Via Dolorosahoz és onnan a Siratófalhoz. A terv szerint, de persze már az elején eltévedünk, ami nem csoda, mert Adrienn eddig csak a zsidó negyedben járt, busszal, meg kísérővel, meg térképpel, meg utoljára két hete.
Hirtelen az arab negyed kellős közepén találjuk magunkat, orrfacsaró bűzben, arab suhancok sűrűjében, kezdjük komolyan venni a félórával ezelőtt elhangzott intelmeket- Én kihúzom magamat, és megfogom Adrienn kezét.
Nem ellenkezik.
Kérdezősködünk, és nagy nehezen helyes irányba terelnek minket. Jó fél órás, félig rohanós, félig sétálós tempóban megérkezünk a Via Dolorosahoz. Belebotlunk egy csapat ciprusi zarándokba, és mivel igen szűk az utca, kénytelenek vagyunk beállni a csoportba, a bolt hajlatokban nem tudjuk kivárni a zarándokokat, mert sodor magával a tömeg. Minden stációnál megállunk egy-két percre, és görögül igen érdekes dolgokat hallhatunk a nevezetes helyekről.
Nagy nehezen szakadunk le, sietnünk kell, hiszen a Siratófalhoz kell érnünk, a megbeszélt időre.
Össze-vissza mászkálunk, benézünk a boltokba, haszontalan dolgokra alkudozunk, arab árusokkal beszélgetünk, tudják, hol van Magyarország, Puskás, Puskás – ismételgetik, rámenősen udvarolnak, Adriennt meg akarják venni, néha viccből néha komolyan, én már árat is mondanék, de ilyenkor érzem, hogy Adrienn megszorítja a kezemet és még jobban hozzám bújik, néhol leültetnek, és teával kínálnak bennünket.
Sikátorokat fedezünk fel, macskaköves kurta tekergős utcácskákba merészkedünk be, házak udvarába nyitunk be, meglepett arab asszonyoknak köszönünk.
Frissen sült arab kenyeret veszünk, és egy percre sem áll be a szánk, beszélünk mindenről, mint akik nagyon régóta ismerik egymást, nincs mellébeszélés, nincs taktikázás, hogy ki mond ki előbb valamit. Közben már kezd sötétedni, az eső is szemerkélni kezd kalandosan, de megérkeztünk a siratófalhoz.
Kotel ha maaravi-siratófal.
Detektoros kapun kell átmennünk, gyors motozás, jókötésű izraeli katonák Uzival és M16 fegyverekkel vannak felszerelve, viccelődnek velünk, azt mondják, én nyugodtan nézzem meg a falat – ne siessek. Ők addig vigyáznak Adriennre.
Egy emelkedésről ereszkedünk le a falhoz, hirtelen látjuk meg az alkonyati fényben a kivilágított, többszörösen lerombolt siratófalat, aminek a hasadékaiból zöld növények burjánzanak ki.
Ez már túl sok nekünk, megcsókoljuk egymást, és csak csókolózunk, szenvedélyesen kimerülten, egymásba kapaszkodva, körülöttünk, ortodox kaftános zsidók rosszalló fenyegető pillantása kísér.
De minket semmi nem érdekel, csak ez az Ősz Jeruzsálemben.
